A kastély díszudvara lágy, szinte valószerűtlen fényben ragyogott. Az ősi kövek még őrizték a nappal melegét, a vendégek pedig halkan beszélgettek, mintha mindenki érezte volna, hogy hamarosan egy titok omlik le a falak között.
Élise a szökőkút mellett állt, kezében szorongatva kis fekete táskáját. Nem azért jött, hogy botrányt okozzon. Csak még egyszer látni akarta azt a férfit, akit szeretett, mielőtt örökre eltűnik az életéből.
Aznap este Adriennek kellett volna bejelentenie eljegyzését Camille-lal, a tökéletes mosolyú örökösnővel. Minden eldöntöttnek tűnt: az összegyűlt családok, a pezsgőspoharak, a fényképészek, az előre megírt beszédek. Élise csupán egy hideg hangvételű meghívót kapott, amelyet talán tévedésből, talán kegyetlenségből küldtek.
Amikor Adrien meglátta őt, elsápadt.
Camille azonnal észrevette a férfi zavartságát. Elegánsan, magabiztosan lépett oda hozzá.
— A család barátja?
Élise lesütötte a szemét. A táskájában egy kis borítékot őrzött, azt, amelyet soha nem mert elküldeni. Benne egy alvó kisbabáról készült fénykép és egy három évvel korábban írt levél volt.
Adrien már azelőtt megértette, hogy megszólalt volna.
— Miért jöttél? — suttogta.
Élise felemelte a fejét. A hangja remegett, de nem hátrált meg.
— Mert a fiad megkérdezte, miért nem jött el érte soha az apja az iskolába.
A csend úgy zuhant az udvarra, mint a betörő üveg. A vendégek abbahagyták a mosolygást. Camille Adrient nézte, választ várva. De a férfinak nem volt válasza.
Ekkor Élise elővette a fényképet, és a kőasztalra helyezte. Adrien remegő ujjakkal vette fel. A gyermeknek ugyanazok a szemei voltak. Pontosan ugyanazok. Lehetetlen volt hazudni.
Camille lassan lehúzta az eljegyzési gyűrűjét.
— Nemcsak egy másik nőt titkoltál el előlem — mondta hidegen. — Egy gyermeket hagytál el.
Adrien beszélni próbált, könyörögni, magyarázkodni. De már senki sem hallgatta meg.
Élise visszavette a fényképet, de Camille gyengéden megérintette a karját.
— Várjon.
Aztán a vendégek felé fordult.
— Az ünnepségnek vége.
Aznap este Élise győzelem nélkül hagyta el a kastélyt, de valami sokkal értékesebbel: az igazsággal, amely végre felemelt fejjel állt. Két héttel később Adrien aláírta az apasági elismerő papírokat. Élise szerelmét soha nem szerezte vissza, de a fia végre kapott egy nevet, egy helyet és egy apát, akinek szembe kellett néznie azzal, ami elől addig menekült.
A kastély udvarán sokáig senki sem beszélt a félbeszakadt ünnepségről. De mindenki emlékezett a csendes nőre, aki igazságot szolgáltatott a gyermekének.
