A város csendesen lélegzett a bársonyos ég alatt, amelyet a teraszokon csilingelő poharak hangja és a járókelők moraja ritmizált. Marc megszokott asztalánál ülve csendes melankóliával figyelte a világot. Számára az élet azon a napon állt meg, amikor a lábai többé nem engedelmeskedtek neki. Minden mozdulat erőfeszítés volt, minden utcai pillantás arra emlékeztette, amit elveszített.
Vörösboros poharát horgonyként tartotta, miközben tekintete a sikátor fölött táncoló fényfüzéreken veszett el. Ekkor egy kis árnyék megállt előtte.
Egy kisfiú volt, legfeljebb hét éves, döbbenetesen tiszta tekintettel. Habozás nélkül törte meg a csendet:
— Uram, meg tudom javítani a lábát.
Marc keserűen felnevetett, szomorúság és irónia keverékével.
— Tényleg? Ha sikerül, kisfiú, adok neked egy milliót.
A fiú nem mosolygott. Teljesen komoly volt.
— Csukja be a szemét, mondta halkan.
Marc, akit szórakoztatott ez a gyermeki bátorság, beleegyezett. Lehunyta a szemét, tréfára vagy egy kenyérdarabot elcsenő kézre számítva. Meghallotta a halk hangot, ahogy számolni kezd:
— Egy… kettő…
Hirtelen leírhatatlan áramütés futott át a testén. Nem fájdalom volt, hanem perzselő melegség, mintha elektromos áram ébresztené fel az éveken át alvó idegeit. Ösztönösen összerezzent. Kezei elejtették a poharat, amely csörömpölve tört szét a földön, de nem törődött vele.
A lábai megmozdultak.
A sokk olyan erős volt, hogy hirtelen kiegyenesedett. Először végtelen idő óta a talpa erővel érintette a hideg köveket. Állt. Remegve, levegő után kapkodva nézett le végtagjaira, amelyek néhány másodperccel korábban még kőnek tűntek.
Felnézett, hogy megkeresse megmentőjét, hogy örömét kiáltva kérjen magyarázatot, de a gyermek eltűnt a sikátor sötétjében. Marc egyedül maradt a döbbent vendégek között, arany fények alatt állva. Azon az estén megértette, hogy a csoda ára nem milliókban mérhető, hanem egyetlen tiszta remény-pillanatban. Megtette első lépését, egy határozott lépést egy új élet felé.
