A köd szemfedőként nyúlt el a szürke kő sírkövek között. Marc mozdulatlanul állt ott, arcán olyan fájdalommal, amelyet az idő sem tudott eltörölni. Reszkető kezei között Hélène portréját szorította, feleségét, aki tíz évvel korábban hunyt el. Minden könnycsepp, amely végiggördült az arcán, egy évtizednyi magány súlyát hordozta.
Mellette egy kislány állt, tekintete zavarba ejtően tiszta volt, és a képet figyelte. „Miért sírsz az anyukám képe előtt?” kérdezte halkan.
Marc szíve megdermedt. „Az anyád? Ő volt a feleségem, kis angyal. Már régen elhagyott minket.”
De a gyermek nem tűnt megrendültnek. Titokzatos mosoly jelent meg az arcán. „Nem, nem ment el. Minden nap értem jön az iskolába. Ha nem hiszel nekem, kövess.” Várakozás nélkül futni kezdett a kavicsos ösvényen, szinte eltűnt a sűrű ködben.
A félelem és az őrült remény keverékétől hajtva Marc futásnak eredt. „Várj!” kiáltotta, hangja elnyelődött a nedves levegőben. Követte őt a temető kijáratáig, ahol a kovácsoltvas kapuk egy kis macskaköves utcára nyíltak.
Az utca végén, egy óvoda kapuja előtt egy alak állt egy pislákoló lámpa alatt. Marc hirtelen megállt, lélegzete elakadt. A nő lassan megfordult. Vonásai megegyeztek a portréval, de szemei új élettel ragyogtak.
A kislány odaszaladt hozzá, és megfogta a kezét. A nő végtelen gyengédséggel nézett Marcre. Nem szólt semmit, csak az ajkára tette az ujját, mintha egy szent titkot őrizne. Ezután Marc döbbent szemei előtt a köd hirtelen felszállt, és a nőt a gyermekkel együtt magával ragadta egy hűvös széllökés.
Marc egyedül maradt, de a mellkasát szorító fájdalom eltűnt. A földön, pontosan ott, ahol álltak, egy apró friss virágot talált, még harmattal borítva. Ekkor megértette, hogy a szeretet soha nem hal meg igazán; csupán alakot vált, hogy őrködjön azok felett, akik maradnak. Hazatért, szíve végre békére lelt, tudva, hogy Hélène soha sincs messze.
